2013. november 3., vasárnap

3.Rész



Találkozások és az igazság

- Az nem lehet!- döbbent el Will, aki most dermedten állt a saját kapujában.
-De igaz! - feleltem. Végre rátaláltam a hangomra.
-És miért jöttél el?-kérdezte.
-Mert nem tudok hazugságban élni, és mert meg akartalak ismerni titeket. Ez az igazság.
Nem tudtam őt apának szólítani, hisz még csak most ismertem meg.
A férfi figyelmesen hallgatta a magyarázatomat.
-Hát akkor gyere be, van bőven miről beszélnünk.-mondta.
-Rendben. -és a bőröndömet magam után cipelve beléptem az ajtón.
A ház rendkívül nyitott és tágas volt. Minden bútor és berendezési tárgy egyszerű volt, és mégis az egész nagyon otthonosnak hatott. A sárga falakról különböző tájképek lógtak völgyekről, hegyekről, erdőkről. Végighaladva az előszobán a nappaliba értünk.
-Ülj le!-kért Will. Én kényelmesen lehuppantam a fehér fotelek egyikébe.
-Drágám!-kiáltotta el magát. - Lejönnél a nappaliba?
-Megyek! - hangzott a válasz fentről.
A hang irányába fordultam, és akkor láttam, hogy egy lépcső vezet felfelé a nappaliból.
Hirtelen izgatott lettem, hogy láthatom az igazi anyámat. Pár perc múlva már hallottam is a lépcsőn a lépteket.
-Tessék, szivem, miért kerestél?-kérdezte ugyanaz a hang.
-Vendégünk van.-jelentette ki Will komoly hangon.
És ekkor megpillantottam őt,ahogy jön le a lépcsőn. A levegő szinte megállt ebben a pillanatban.
Nem akartam hinni a szememnek. A nő, aki most már előttem állt, hihetetlenül hasonlított rám:
ugyanaz a szőke, hosszú haj, vízkék szem. Egyedül az arcvonásai árulkodtak a koráról.
Az ő döbbent arckifejezése az enyémet tükrözte.
-Ő a lányunk, Amanda. – szólalt meg Will.
-Ez nem lehet igaz! – kiáltott fel a nő meglepetésében.
-Én Caroline vagyok.- mutatkoztam be.
-Nem hittem volna , hogy valaha is látlak még .- sóhajtotta szipogva a nő, és könnybe lábadt  a szeme.
-Akkor nem baj, hogy idejöttem?- kérdeztem félénken.
-Persze, hogy nem. - sóhajtott újra Amanda, mintha ez nem is kérdés lett volna.
És ebben a pillanatban megtörtem. Minden félelmem,gátlásom megszűnt.
Én magam se vettem észre, mennyire hiányzik ez az érzés. A családi összetartozás érzése.
Ez kiszámíthatatlanul és váratlanul tört rám, amit nem tudtam uralni.
És azonnal megöleltem az igazi anyámat. Ekkor már nem tudtam visszatartani könnyeimet, zokogni kezdtem.
-Jól van, semmi gond.- csitítgatott anyám. Most már tényleg van családom.
Ez volt az a pillanat,amikor eltudtam őket fogadni, mint a szüleimet. Kibontakoztam az öleléséből.
-Szeretném megtudni a teljes igazságot. - mondtam határozottan, mikor már kicsit megnyugodtam.
A nappaliba ültünk le, hogy megbeszéljük az elmúlt éveket, és végre megtudjam az igazat.
Anyám hangja révedező,távoli lett, amikor megszólalt. Lélekben évekkel ezelőtt járt.
-Mi apáddal a gimiben ismerkedtünk meg. – kezdte- ő sokáig udvarolt nekem, de én nem adtam magam egykönnyen- nevetett fel az emléken. - És az iskola utolsó napján megadtam magam.
Az volt az utolsó évünk a gimiben. Azon a nyáron lettünk szerelmesek. Az volt életem legjobb nyara.- mosolyodott el.- és azon a nyáron lettem terhes veled.
-Tényleg?- kezdett nagyon érdekelni a történet. Már nem csak az igazságot akartam megtudni, hanem többet. A családom történetét.
-Bizony. - és anyám arcán újra megjelent egy halvány mosoly, mikor válaszolt.
-És mi történt azután? – kérdeztem.
-El kellett búcsúznunk. – vette át a szót apa- és egy ideig nem is találkoztunk.
-De te közben megszülettél. - folytatta anya- és én nem tudtalak egyedül felnevelni.
Így odaadtalak Maggie-nek és John-nak. A család barátai voltak, és nekik nem lehetett gyerekük.
-Tessék?-  csattantam fel. – Hogy tehetted ezt?- kiáltottam dühösen.
-Hisz fiatalok voltunk, és én egyedül nem bírtam volna veled. – válaszolta higgadtan.
-Ez nem lehet igaz! – ültem le a kanapéra, miután meguntam a járkálást.
Ezt már nem bírtam tovább. Több dolgot nem bírok elviselni.
Fejemben ezer meg ezer kérdés, gondolat kavargott, most hogy megtudtam mindent.
Úgy éreztem az egész valami rossz vicc, egy tréfa, de hamar rájöttem, nem így van.
-Kicsim, nagyon sajnáljuk. - szólalt meg anyám.
-Nem úgy tűnik. – ezt minden meggyőződés nélkül mondtam.
-Most egy kicsit hagyjatok békén.- kértem őket, és felmentem a lépcsőn az egyik szobába.
Leültem az ágyra, és gondolkoztam. -Hogy kéne ezt fogadnom? Mit kéne most tennem?- tettem fel a kérdéseket magamnak, de válaszolni már nem tudtam rájuk.
Egy dologban biztos voltam: ezt nem fogom annyiban hagyni. Nem azért utaztam ide, hogy csak válaszokat kapjak. Itt fogok maradni, döntöttem el.
Bár a józan észnek ez ellentmond, én mégis ezt akartam.
Pár óra múlva anyám jött be a szobába.
-Caroline, szeretnénk, ha maradnál. - mondta, de a hangja alig volt több suttogásnál.
-Én is szeretnék maradni. De nem tudom ilyen hirtelen ezt mind kezelni. - feleltem őszintén.
-Megértem. - a puha, együttérző hangja kellemesen csengett a szoba csöndjében.
-Mindent be fogunk pótolni. – ígérte meg.
-Rendben.
-Jut eszembe: fel kell hívnom Maggie-t és John-t, hogy itt vagy. Biztos aggódnak érted.- és lassan kisétált a szobából. Én a párnára hajtva a fejem zavaros, álomtalan álomba merültem.

2 megjegyzés:

  1. Szia bocsi hogy eddig nem irtam, nagyon jó lett!
    KÖVIT!!!!
    Puszi:Johanna

    VálaszTörlés
  2. köszi:)
    és fogom hozni hamar a részt! :))
    pussszi

    VálaszTörlés