3.Rész

Találkozások és az igazság

- Az nem lehet!- döbbent el Will, aki most dermedten állt a saját kapujában.

-De igaz! - feleltem. Végre rátaláltam a hangomra.

-És miért jöttél el?-kérdezte.

-Mert nem tudok hazugságban élni, és mert meg akartalak ismerni titeket. Ez az igazság.

Nem tudtam őt apának szólítani, hisz még csak most ismertem meg.

A férfi figyelmesen hallgatta a magyarázatomat.

-Hát akkor gyere be, van bőven miről beszélnünk.-mondta.

-Rendben. -és a bőröndömet magam után cipelve beléptem az ajtón.

A ház rendkívül nyitott és tágas volt. Minden bútor és berendezési tárgy egyszerű volt, és mégis az egész nagyon otthonosnak hatott. A sárga falakról különböző tájképek lógtak völgyekről, hegyekről, erdőkről. Végighaladva az előszobán a nappaliba értünk.

-Ülj le!-kért Will. Én kényelmesen lehuppantam a fehér fotelek egyikébe.

-Drágám!-kiáltotta el magát. - Lejönnél a nappaliba?

-Megyek! - hangzott a válasz fentről.

A hang irányába fordultam, és akkor láttam, hogy egy lépcső vezet felfelé a nappaliból.

Hirtelen izgatott lettem, hogy láthatom az igazi anyámat. Pár perc múlva már hallottam is a lépcsőn a lépteket.

-Tessék, szivem, miért kerestél?-kérdezte ugyanaz a hang.

-Vendégünk van.-jelentette ki Will komoly hangon.

És ekkor megpillantottam őt,ahogy jön le a lépcsőn. A levegő szinte megállt ebben a pillanatban.

Nem akartam hinni a szememnek. A nő, aki most már előttem állt, hihetetlenül hasonlított rám:

ugyanaz a szőke, hosszú haj, vízkék szem. Egyedül az arcvonásai árulkodtak a koráról.

Az ő döbbent arckifejezése az enyémet tükrözte.

-Ő a lányunk, Amanda. – szólalt meg Will.

-Ez nem lehet igaz! – kiáltott fel a nő meglepetésében.

-Én Caroline vagyok.- mutatkoztam be.

-Nem hittem volna , hogy valaha is látlak még .- sóhajtotta szipogva a nő, és könnybe lábadt  a szeme.

-Akkor nem baj, hogy idejöttem?- kérdeztem félénken.

-Persze, hogy nem. - sóhajtott újra Amanda, mintha ez nem is kérdés lett volna.

És ebben a pillanatban megtörtem. Minden félelmem,gátlásom megszűnt.

Én magam se vettem észre, mennyire hiányzik ez az érzés. A családi összetartozás érzése.

Ez kiszámíthatatlanul és váratlanul tört rám, amit nem tudtam uralni.

És azonnal megöleltem az igazi anyámat. Ekkor már nem tudtam visszatartani könnyeimet, zokogni kezdtem.

-Jól van, semmi gond.- csitítgatott anyám. Most már tényleg van családom.

Ez volt az a pillanat,amikor eltudtam őket fogadni, mint a szüleimet. Kibontakoztam az öleléséből.

-Szeretném megtudni a teljes igazságot. - mondtam határozottan, mikor már kicsit megnyugodtam.

A nappaliba ültünk le, hogy megbeszéljük az elmúlt éveket, és végre megtudjam az igazat.

Anyám hangja révedező,távoli lett, amikor megszólalt. Lélekben évekkel ezelőtt járt.

-Mi apáddal a gimiben ismerkedtünk meg. – kezdte- ő sokáig udvarolt nekem, de én nem adtam magam egykönnyen- nevetett fel az emléken. - És az iskola utolsó napján megadtam magam.

Az volt az utolsó évünk a gimiben. Azon a nyáron lettünk szerelmesek. Az volt életem legjobb nyara.- mosolyodott el.- és azon a nyáron lettem terhes veled.

-Tényleg?- kezdett nagyon érdekelni a történet. Már nem csak az igazságot akartam megtudni, hanem többet. A családom történetét.

-Bizony. - és anyám arcán újra megjelent egy halvány mosoly, mikor válaszolt.

-És mi történt azután? – kérdeztem.

-El kellett búcsúznunk. – vette át a szót apa- és egy ideig nem is találkoztunk.

-De te közben megszülettél. - folytatta anya- és én nem tudtalak egyedül felnevelni.

Így odaadtalak Maggie-nek és John-nak. A család barátai voltak, és nekik nem lehetett gyerekük.

-Tessék?-  csattantam fel. – Hogy tehetted ezt?- kiáltottam dühösen.

-Hisz fiatalok voltunk, és én egyedül nem bírtam volna veled. – válaszolta higgadtan.

-Ez nem lehet igaz! – ültem le a kanapéra, miután meguntam a járkálást.

Ezt már nem bírtam tovább. Több dolgot nem bírok elviselni.

Fejemben ezer meg ezer kérdés, gondolat kavargott, most hogy megtudtam mindent.

Úgy éreztem az egész valami rossz vicc, egy tréfa, de hamar rájöttem, nem így van.

-Kicsim, nagyon sajnáljuk. - szólalt meg anyám.

-Nem úgy tűnik. – ezt minden meggyőződés nélkül mondtam.

-Most egy kicsit hagyjatok békén.- kértem őket, és felmentem a lépcsőn az egyik szobába.

Leültem az ágyra, és gondolkoztam. -Hogy kéne ezt fogadnom? Mit kéne most tennem?- tettem fel a kérdéseket magamnak, de válaszolni már nem tudtam rájuk.

Egy dologban biztos voltam: ezt nem fogom annyiban hagyni. Nem azért utaztam ide, hogy csak válaszokat kapjak. Itt fogok maradni, döntöttem el.

Bár a józan észnek ez ellentmond, én mégis ezt akartam.

Pár óra múlva anyám jött be a szobába.

-Caroline, szeretnénk, ha maradnál. - mondta, de a hangja alig volt több suttogásnál.

-Én is szeretnék maradni. De nem tudom ilyen hirtelen ezt mind kezelni. - feleltem őszintén.

-Megértem. - a puha, együttérző hangja kellemesen csengett a szoba csöndjében.

-Mindent be fogunk pótolni. – ígérte meg.

-Rendben.

-Jut eszembe: fel kell hívnom Maggie-t és John-t, hogy itt vagy. Biztos aggódnak érted.- és lassan kisétált a szobából. Én a párnára hajtva a fejem zavaros, álomtalan álomba merültem.

2.Rész

Utazás és meglepetések

Hirtelen minden olyan ismeretlennek tűnt. Már semmi sem volt biztos. Egyedül sétáltam a bőröndömet magam után húzva a lenyugvó nap narancssárga fényében. Egy valamit még meg kell tennem, mielőtt elmegyek: el kell búcsúznom Tyler-től. A házuk felé vettem az irányt, ami a mi utcánkról közvetlen balra nyílt. Az utca végén laknak, egy nagy, zöld házban.

Ez az utca volt gyerekkorom színhelye. Itt játszottunk, szaladgáltunk napestig, míg be nem sötétedett.

Tyler már kiskorom óta a legjobb barátom volt.

Az emlékek filmként peregtek le előttem. Hirtelen a házuk előtt álltam.

Vettem egy mély levegőt, és becsöngettem. A hatalmas üvegajtót Tyler nyitotta ki.

-Szia! –köszöntem, de a hangom erőtlen volt.

-Szia!

-Én csak...- kezdtem bele, de elakadtam. Csak nagy nehezen tudtam kinyögni:

…elbúcsúzni jöttem. Mikor belenéztem mogyoróbarna szemeibe, olyan fájdalmat láttam benne, amit még soha.

-Ne menj el! – könyörgött.

Nem tudtam válaszolni, csak tehetetlenül álltam. Lehorgasztottam a fejem.

A búcsúzás soha nem volt az erősségem. Lassan felemelte a fejem, és mélyen belenézett a szemembe. Ebben a pillanatban örökre emlékezetembe véstem minden arcvonását: meleg, barna szemét,

állának finom vonalát és orrának éles  ívét,melyet csak a plakátokon látni.

Lassan közeledett arca felém, és gyengéden megcsókolt. Mi? Ezt most miért tette?

Hirtelen eltoltam magamtól, megszakítva a csókot. Zihálva vettem a levegőt, míg végül a légzésem normálissá nem vált.

-Ez most miért volt?- kérdeztem értetlenül.

-Már el akartam mondani neked. Szerelmes vagyok beléd, és nem akarom, hogy elmenj.

-Tessék?- Egyszerűen nem tudtam mit mondani. Erre nem számítottam.

-Tyler..én…nem tudom mit mondjak. Muszáj elmennem. De te mindig a legjobb barátom maradsz.

-Rendben – hajtotta le a fejét. Búcsúzóul megöleltem.

-Viszlát, Tyler!- köszöntem el tőle. De abban nem voltam biztos, hogy mennyi időre , vagy hogy egyáltalán viszonlátom -e újra. Sarkon fordultam. Szemembe könnyek gyűltek, nem tudtam már uralkodni érzéseimen. Hűvös esti szellő borzolta meg hajamat.

Mire a vasútállomásra értem, már besötétedett.

A vonatom épp akkor futott be a peronra, mikor én a vágányhoz értem.

Az este csendjét fülsiketítő sípszóval törte meg.

Az egész állomás üres volt, csak egy-két ember lézengett a vágányok között.

Mikor a vonat megállt, és az ajtók kinyíltak, én felszálltam.

Elfoglaltam a helyem az egyik üres fülkében. A vonat néhány perc múlva már el is indult.

Kinéztem az ablakon. Néztem az ég sötétjét, a csillagokat, hogy suhannak el mellettem dombok, hegyek, völgyek. Olyan érzés volt, mintha egy filmet néztem volna, csak felgyorsítva….

… Mire feleszméltem, már hajnalodott.

A koromsötét ég lassan narancs és rózsaszín árnyalatot öltött.

Végre megérkeztem Louisiana- ba.  A hangosbemondón bemondták Shreveportot, és a vonat megállt. Én villámgyorsasággal leszálltam.

A város egy utcából állt, a többi mellékutca ebből ágazott el. A főtérre siettem.

Meg akartam kérdezni valakitől, hogy tudják-e hol lakik  Amanda Myles és Will Evendoor.

Megszólítottam egy idős, kalapos férfit, aki aktatáskát cipelt.

-Elnézést, nem tudja hol lakik Amanda Myles és Will Evendoor?

-De tudom. Ha végigmegy a téren, egy utca nyílik balra. Annak az utcának a végében laknak.- válaszolta.

- Köszönöm . - mosolyogtam rá.

-Nincs mit! – emelte meg  a kalapját. És már el is tűnt.

Végigsétáltam a téren,mikor egy bal oldali utcát pillantottam meg.

A férfi utasításai szerint ezen kell végigmennem, és ott leszek.

Végighaladva az úton száz meg száz esetet elképzeltem a találkozásra.

El se hittem, hogy ennyi év után végre láthatom az igazi szüleimet.

A szívem erre a gondolatra hevesebben vert.

Az utca végén egy kisebb sárga ház állt.

A ház előtti kis kertben milliónyi színű és formájú virág díszelgett, a kocsibeállón pedig egy fekete autó parkolt. A ház elé érve megnyomtam a kapun lévő csengőt.

Kis idő múlva egy rövid, fekete hajú, középkorú férfi jelent meg.

-Elnézést, Ön William Evendoor?- kérdeztem fojtott hangon. El se hittem, hogy az igazi apám előttem állt.

- Igen, én vagyok. De honnan tudod a nevem?- kérdezte meglepetten.

-A nevelőszüleimtől. Én vagyok a lányod. - jelentettem ki.

Halihóó! :)

Sziasztok!
Most felrakom a második részt, remélem az első tetszett. ;)
Igyekszem a részeket hétvégéken felrakni.
Ui.: Kellemes őszi szünetet mindenkinek! :)
xx

1.Rész

 A féltve őrzött titok

Zokogva ültem le a hűvös fűre a parkban. Nem törődtem senkivel és semmivel. Egyszercsak egy barna hajú fiú mogyoróbarna szemei néztek vissza rám. Először fel sem ismertem a legjobb barátomat, Tyler-t. Csendesen leült mellém, és átölelt. Tudta, hogy most  erre volt szükségem.

- Mit keresel itt?- kérdeztem szipogva.

-Te mit keresel itt?- kérdezett vissza.

Erre csak megráztam a fejem. Túl friss volt a seb, hogy beszéljek róla.

-Kérlek, mondd el!- unszolt Tyler.

-Rendben. Nos, megtudtam, hogy a szüleim nem is az igazi szüleim, és engem örökbe fogadtak. Összezavarodtam. Nem tudom, mit tegyek. – Tyler csak csendesen figyelt.

-És miért pont most mondták el ezt neked?- tette fel a nyilvánvaló kérdést.

-Mert úgy gondolták, most már elég nagy vagyok, hogy ezzel szembesüljek.

-Caroline Evendoor, még soha nem láttam hozzád hasonló lányt. Hihetetlen vagy.

Erre halványan elmosolyodtam.

-És te miért vagy itt?- kíváncsiskodtam.

-A suliból jöttem errefelé, és megláttalak téged, hogy sírsz, ezért idejöttem, hogy segítsek.

-Köszönöm.- szóltam halkan. Hirtelen feltámadt a szél. Megrázkódtam.

-Gyere, menjünk!- szólalt meg Tyler. Feltápászkodtunk a földről, és a park bal oldalán levő kijárathoz mentünk. Csendesen jártuk San Francisco utcáit, mindketten a gondolatainkba merültünk.

Örültem, hogy Tyler Casey a legjobb barátom. Mindig mellettem volt, mikor szükségem volt rá.

De ezen még ő sem tudott teljesen segíteni. És én már döntöttem. Elmegyek. Nem akarok többet itt élni. Nem érdemlik meg, hogy a szüleim legyenek, akik ennyi éven át hazudtak nekem. Hazaérve egy szó nélkül felrohantam a szobámba, és az ágyamra vetettem magam. A bizonytalanság és határozottság furcsa keveréke keringett bennem, és a fájdalom újult erővel csapott le rám…

Mikor valamelyest sikerült megnyugodnom, a fürdőszobába mentem. A tükörbe néztem. Hosszú, szőke hajam csapzottan állt össze-vissza, és kék szemeim most dagadtak és véreresek voltak a sírástól. Hirtelen kopogást hallottam a fürdőszoba ajtaján.

-Kicsim , minden rendben?-kérdezte „anyám”.

Hülye kérdés, semmi sincs rendben, gondoltam magamban.

-Nem. De miért nem mondtátok el?- kérdeztem.

-Mi csak meg akartunk védeni. – felelte Maggie.

-Na persze!- köptem a fogaim közt.

-Hidd el nagyon sajnálom.

-Tudom, de ettől még nem lesz jobb. - a hangom akár a jeges acél, - majd folytattam:

-Elmegyek. Meg akarom ismerni az igazi szüleimet - Egy lemondó sóhaj kíséretében Maggie ezt kérdezte: - Biztos vagy ebben?

-Igen. Én ezt szeretném. - a hangom immár kissé megenyhült.

- Rendben. Ha tényleg ezt akarod. Mi úgysem állíthatunk meg.

- Akkor összepakolok.

Elővettem az ágyam alól a bőröndömet, és a legszükségesebbeket belepakoltam.

Maggie az ágyamról csendesen figyelt. Nem tudtam a szemébe nézni.

Csak fogtam a bőröndöm és lesétáltam a lépcsőn.

Búcsúzóul megöleltem John-t és Maggie-t , akik eddig a szüleim voltak. De most már nem azok.

- Vigyázzatok magatokra!- Ezzel köszöntem el tőlük.

-Sehogysem tudunk itt tartani?- kérdezte John szinte fojtott hangon.

-Nem. - hangzott a válasz a számból, de a hangom olyan volt, hogy magamat is megleptem. Szinte jéghidegül csengett.  De tudták, hogy ha én elhatározok valamit, akkor nem tudnak megakadályozni.

El akartam menni. Meg akartam tudni, ki vagyok igazából, honnan jöttem valójából. Meg akartam ismerni az igazi szüleimet.  John és Maggie adott egy cetlit, amire ez a cím volt írva:

Shreveport, Louisiana

Amanda Myles és Will Evendoor

Megfogtam a papírt, és az ajtó felé indultam. Majd egy határozott mozdulattal becsuktam magam mögött. Végleg elköszöntem addigi életemtől…

Hellóka! :)

Sziasztok! :)
Ez az első blogom, így kíváncsian várom a véleményeteket.
Ha bármikor erre jársz, csak olvass kedvedre, és ha tetszik, like-olj!  ;)
Akkor itt is az első rész...
Enjoy!  :D