A féltve őrzött
titok
Zokogva ültem le a
hűvös fűre a parkban. Nem törődtem senkivel és semmivel. Egyszercsak egy barna
hajú fiú mogyoróbarna szemei néztek vissza rám. Először fel sem ismertem a
legjobb barátomat, Tyler-t. Csendesen leült mellém, és átölelt. Tudta, hogy most
erre volt szükségem.
- Mit keresel itt?- kérdeztem
szipogva.
-Te mit keresel itt?-
kérdezett vissza.
Erre csak megráztam a
fejem. Túl friss volt a seb, hogy beszéljek róla.
-Kérlek, mondd el!- unszolt
Tyler.
-Rendben. Nos,
megtudtam, hogy a szüleim nem is az igazi szüleim, és engem örökbe fogadtak. Összezavarodtam.
Nem tudom, mit tegyek. – Tyler csak csendesen figyelt.
-És miért pont most mondták
el ezt neked?- tette fel a nyilvánvaló kérdést.
-Mert úgy gondolták,
most már elég nagy vagyok, hogy ezzel szembesüljek.
-Caroline Evendoor,
még soha nem láttam hozzád hasonló lányt. Hihetetlen vagy.
Erre halványan
elmosolyodtam.
-És te miért vagy
itt?- kíváncsiskodtam.
-A suliból jöttem
errefelé, és megláttalak téged, hogy sírsz, ezért idejöttem, hogy segítsek.
-Köszönöm.- szóltam
halkan. Hirtelen feltámadt a szél. Megrázkódtam.
-Gyere, menjünk!-
szólalt meg Tyler. Feltápászkodtunk a földről, és a park bal oldalán levő
kijárathoz mentünk. Csendesen jártuk San Francisco utcáit, mindketten a
gondolatainkba merültünk.
Örültem, hogy Tyler
Casey a legjobb barátom. Mindig mellettem volt, mikor szükségem volt rá.
De ezen még ő sem
tudott teljesen segíteni. És én már döntöttem. Elmegyek. Nem akarok többet itt
élni. Nem érdemlik meg, hogy a szüleim legyenek, akik ennyi éven át hazudtak
nekem. Hazaérve egy szó nélkül felrohantam a szobámba, és az ágyamra vetettem
magam. A bizonytalanság és határozottság furcsa keveréke keringett bennem, és a
fájdalom újult erővel csapott le rám…
Mikor valamelyest
sikerült megnyugodnom, a fürdőszobába mentem. A tükörbe néztem. Hosszú, szőke hajam
csapzottan állt össze-vissza, és kék szemeim most dagadtak és véreresek voltak
a sírástól. Hirtelen kopogást hallottam a fürdőszoba ajtaján.
-Kicsim , minden
rendben?-kérdezte „anyám”.
Hülye kérdés, semmi
sincs rendben, gondoltam magamban.
-Nem. De miért nem
mondtátok el?- kérdeztem.
-Mi csak meg akartunk
védeni. – felelte Maggie.
-Na persze!- köptem a
fogaim közt.
-Hidd el nagyon
sajnálom.
-Tudom, de ettől még
nem lesz jobb. - a hangom akár a jeges acél, - majd folytattam:
-Elmegyek. Meg akarom
ismerni az igazi szüleimet - Egy lemondó sóhaj kíséretében Maggie ezt kérdezte:
- Biztos vagy ebben?
-Igen. Én ezt
szeretném. - a hangom immár kissé megenyhült.
- Rendben. Ha tényleg
ezt akarod. Mi úgysem állíthatunk meg.
- Akkor összepakolok.
Elővettem az ágyam
alól a bőröndömet, és a legszükségesebbeket belepakoltam.
Maggie az ágyamról
csendesen figyelt. Nem tudtam a szemébe nézni.
Csak fogtam a
bőröndöm és lesétáltam a lépcsőn.
Búcsúzóul megöleltem
John-t és Maggie-t , akik eddig a szüleim voltak. De most már nem azok.
- Vigyázzatok
magatokra!- Ezzel köszöntem el tőlük.
-Sehogysem tudunk itt
tartani?- kérdezte John szinte fojtott hangon.
-Nem. - hangzott a
válasz a számból, de a hangom olyan volt, hogy magamat is megleptem. Szinte jéghidegül
csengett. De tudták, hogy ha én
elhatározok valamit, akkor nem tudnak megakadályozni.
El akartam menni. Meg akartam tudni,
ki vagyok igazából, honnan jöttem valójából. Meg akartam ismerni az igazi
szüleimet. John és Maggie adott egy
cetlit, amire ez a cím volt írva:
Shreveport,
Louisiana
Amanda Myles
és Will Evendoor
Megfogtam a papírt,
és az ajtó felé indultam. Majd egy határozott mozdulattal becsuktam magam
mögött. Végleg elköszöntem addigi életemtől…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése