2.Rész

Utazás és meglepetések

Hirtelen minden olyan ismeretlennek tűnt. Már semmi sem volt biztos. Egyedül sétáltam a bőröndömet magam után húzva a lenyugvó nap narancssárga fényében. Egy valamit még meg kell tennem, mielőtt elmegyek: el kell búcsúznom Tyler-től. A házuk felé vettem az irányt, ami a mi utcánkról közvetlen balra nyílt. Az utca végén laknak, egy nagy, zöld házban.

Ez az utca volt gyerekkorom színhelye. Itt játszottunk, szaladgáltunk napestig, míg be nem sötétedett.

Tyler már kiskorom óta a legjobb barátom volt.

Az emlékek filmként peregtek le előttem. Hirtelen a házuk előtt álltam.

Vettem egy mély levegőt, és becsöngettem. A hatalmas üvegajtót Tyler nyitotta ki.

-Szia! –köszöntem, de a hangom erőtlen volt.

-Szia!

-Én csak...- kezdtem bele, de elakadtam. Csak nagy nehezen tudtam kinyögni:

…elbúcsúzni jöttem. Mikor belenéztem mogyoróbarna szemeibe, olyan fájdalmat láttam benne, amit még soha.

-Ne menj el! – könyörgött.

Nem tudtam válaszolni, csak tehetetlenül álltam. Lehorgasztottam a fejem.

A búcsúzás soha nem volt az erősségem. Lassan felemelte a fejem, és mélyen belenézett a szemembe. Ebben a pillanatban örökre emlékezetembe véstem minden arcvonását: meleg, barna szemét,

állának finom vonalát és orrának éles  ívét,melyet csak a plakátokon látni.

Lassan közeledett arca felém, és gyengéden megcsókolt. Mi? Ezt most miért tette?

Hirtelen eltoltam magamtól, megszakítva a csókot. Zihálva vettem a levegőt, míg végül a légzésem normálissá nem vált.

-Ez most miért volt?- kérdeztem értetlenül.

-Már el akartam mondani neked. Szerelmes vagyok beléd, és nem akarom, hogy elmenj.

-Tessék?- Egyszerűen nem tudtam mit mondani. Erre nem számítottam.

-Tyler..én…nem tudom mit mondjak. Muszáj elmennem. De te mindig a legjobb barátom maradsz.

-Rendben – hajtotta le a fejét. Búcsúzóul megöleltem.

-Viszlát, Tyler!- köszöntem el tőle. De abban nem voltam biztos, hogy mennyi időre , vagy hogy egyáltalán viszonlátom -e újra. Sarkon fordultam. Szemembe könnyek gyűltek, nem tudtam már uralkodni érzéseimen. Hűvös esti szellő borzolta meg hajamat.

Mire a vasútállomásra értem, már besötétedett.

A vonatom épp akkor futott be a peronra, mikor én a vágányhoz értem.

Az este csendjét fülsiketítő sípszóval törte meg.

Az egész állomás üres volt, csak egy-két ember lézengett a vágányok között.

Mikor a vonat megállt, és az ajtók kinyíltak, én felszálltam.

Elfoglaltam a helyem az egyik üres fülkében. A vonat néhány perc múlva már el is indult.

Kinéztem az ablakon. Néztem az ég sötétjét, a csillagokat, hogy suhannak el mellettem dombok, hegyek, völgyek. Olyan érzés volt, mintha egy filmet néztem volna, csak felgyorsítva….

… Mire feleszméltem, már hajnalodott.

A koromsötét ég lassan narancs és rózsaszín árnyalatot öltött.

Végre megérkeztem Louisiana- ba.  A hangosbemondón bemondták Shreveportot, és a vonat megállt. Én villámgyorsasággal leszálltam.

A város egy utcából állt, a többi mellékutca ebből ágazott el. A főtérre siettem.

Meg akartam kérdezni valakitől, hogy tudják-e hol lakik  Amanda Myles és Will Evendoor.

Megszólítottam egy idős, kalapos férfit, aki aktatáskát cipelt.

-Elnézést, nem tudja hol lakik Amanda Myles és Will Evendoor?

-De tudom. Ha végigmegy a téren, egy utca nyílik balra. Annak az utcának a végében laknak.- válaszolta.

- Köszönöm . - mosolyogtam rá.

-Nincs mit! – emelte meg  a kalapját. És már el is tűnt.

Végigsétáltam a téren,mikor egy bal oldali utcát pillantottam meg.

A férfi utasításai szerint ezen kell végigmennem, és ott leszek.

Végighaladva az úton száz meg száz esetet elképzeltem a találkozásra.

El se hittem, hogy ennyi év után végre láthatom az igazi szüleimet.

A szívem erre a gondolatra hevesebben vert.

Az utca végén egy kisebb sárga ház állt.

A ház előtti kis kertben milliónyi színű és formájú virág díszelgett, a kocsibeállón pedig egy fekete autó parkolt. A ház elé érve megnyomtam a kapun lévő csengőt.

Kis idő múlva egy rövid, fekete hajú, középkorú férfi jelent meg.

-Elnézést, Ön William Evendoor?- kérdeztem fojtott hangon. El se hittem, hogy az igazi apám előttem állt.

- Igen, én vagyok. De honnan tudod a nevem?- kérdezte meglepetten.

-A nevelőszüleimtől. Én vagyok a lányod. - jelentettem ki.